7621-sliema-blog-post-image-20220822154538

Nehéz idők jönnek, válts paradigmát

Valóban le kell adnom az életszínvonalamból azért, hogy kifizessem majd a villanyszámlát? Mi van, ha mégsem csak azok a megoldások léteznek, amelyek a legkézenfekvőbbnek tűnnek? Mi van, ha a mindennapok apró luxusai helyett a belső gátjaimtól szabadulok meg? 
Ez a módszer nem való mindenkinek, de sokan akár növekedésre és egy nagy ugrásra is felhasználhatják a nehéz időszakokat. 

Timothy Ferriss, a 4 órás munkahét című könyv írójának neve mára már szinte legendává vált. Azok számára, akik nem ismernék, ő nem egy nagy öreg, bölcs pszichológus, a fiatalembernek köze sincs a szakmához, inkább hívnám őt életművésznek, világcsavargónak, kreatív problémamegoldónak. 

Stílusában egyáltalán nem tartozik kedvenc íróim közé. Olvasás közben többször is ellenérzésekkel küzdöttem, mert mélyen belénk nevelt normákra fittyet hányva, opportunista módon arra buzdítja az olvasót, hogy adja csak meg önmagának is a felhatalmazást arra, hogy a keretek tisztelete helyett a kiskapuk keresésével szerezzen előnyöket az életben és adja meg magának a szabadságot mind pénzügyileg, mind az időgazdálkodásban. 
Viszont mielőtt teljesen elítélnénk ezt a szemléletet, érdemes magunktól egy dolgot megkérdezni: lehetséges-e csak elméleti szinten megengedni magamnak, hogy eljátsszak pofátlannak tűnő vagy arrogánsnak bélyegzett gondolatokkal? 
 Megengedem-e magamnak, hogy az ismert kereteket áthágva új horizont felé nézve egy szélesebb világkép alapján döntsek? Valóban szolgálnak-e engem az ismert keretek? 
 Elképzelhető-e, hogy a világnak csak igen kis szeletére van rálátásom és máshol teljesen más keretek és szabályok vannak, olyanok, amelyek akár jobban szolgálnak engem? 
 Feltétlen tisztelettel tartozom-e olyan rendszereknek, amelyek ellehetetlenítenek, kizsigerelnek, vagy jogom van megszökni belőlük vagy a morális értékeimet megtartva, másokat ezzel nem megrövidítve a saját játékszabályaim alapján egy élhetőbb buborékot építeni magam köré?

A könyvek nem azért vannak, hogy minden szavukkal egyetértsünk, hanem hogy inspiráljon minket az írók élete, gondolataik, látásmódjuk. Számomra ez a könyv azt a tanítást adta, hogy igen is merjek nyugodtan ötletelni korlátok nélkül, ne állítsam le magam, ha úgy érzem, az ismert rendszer kereteit elértem. Ne aggassak a gondolataimra elítélő címkéket, hanem menjek tovább és nyugodtan szórakoztassam magam akár lehetetlennek tűnő megoldásötletekkel is. 
 Bár vannak filozófiai és vallási irányzatok, amelyek hívői nem értenének velem egyet ebben, de a gondolat szerintem önmagában nem bűn, azt kell tudnom nagyon megválogatni, hogy a cselekedeteim, módszereim hitelesek és tiszták legyenek, tehát miért ne járhatna az eszem saját életem jobbításán és az ismert határok megkérdőjelezésén?


 Tehát miből is áll a paradigmaváltás? 
 Első hozzávaló az, hogy tudatosan elengedem a “lehetetlen”, “úgy se lehet”, “nem fog sikerülni”, “nincs elég pénzem/tudásom/tapasztalatom/ stb.” hozzáállást és áthelyezem magamat egy “hogyan lehetne megoldani” üzemmódba. 
 Ez leírva egyszerűnek tűnik, de gyakorlást igényel, szóval engedjük csak el azt a gondolatot, hogy ennek a megoldásnak a kivitelezői majd végsősoron mi leszünk. 
 Nyugodtan kezdjünk el „vadulni” és szoktassuk csak hozzá magunkat az elképzeléshez, hogy mi van, ha mégis csak lehetséges, hogy másként éljek? 
 El tudom-e képzelni, hogy van olyan ember ezen a világon, aki nem abban a helyzetben van, mint én és így tehát lehet, hogy az egyetlen feladatom az, hogy én is hasonló helyzetbe helyezzem magamat, hogy megoldjam vagy megsemmisítsem a problémát. Például egy bántalmazó kapcsolatban teljesen kézenfekvőnek tűnik külső szemlélő számára, hogy hát minek van a másik egy  ilyen kapcsolatban? Lépjen ki belőle és máris megszűnik a probléma… 
 A gond csak az, hogy ez belülről egészen máshogy érződik, szinte lehetetlennek tűnik a váltás és mindenféle kifogások és felmentések meg csodavárás sorozata vezet a teljes kiégéshez és összeomláshoz. Emberek sokszor nem veszik észre, vagy tagadják, hogy ilyen kapcsolatokban vannak párjukkal, szüleikkel, főnökükkel, a céggel ahol dolgoznak vagy akár az országgal, amelyben élnek.

Tehát el tudjuk-e képzelni, hogy van a világon olyan ember, akinek nincs az a problémája, ami nekünk van? Ha igen akkor nézzük meg, hogy ő mit csinál máshogy, mit tud jobban, vagy akár miben szerencsésebb, mint mi és van-e valami, amivel közelíteni tudom az ő helyzetéhez magamat.
 
 Azután találjunk ki pár erőteljes szuperkaraktert, akik inspirálóan hathatnak ránk, lássuk meg, hogy egy-egy helyzetnek valóban 1000 megoldásmódja lehetséges, nem csak az az egy-kettő, amelybe beszorítjuk magunkat. Természetes, hogy ezek közül bizonyos megoldások reálisabbak, mint mások, de inspirációnak néha jól jöhetnek. Lássuk, hogyan oldaná meg ezt a helyzetet Superman, MacGyver, Harvie a Suitsból, a Dalai láma, a szomszéd Józsi, valamelyik ismerősünk, akit személyesen nagyra tartunk leleményességéért, stb.  Mit tennék én ebben a helyzetben, ha végtelen idővel / pénzzel/ hatalommal rendelkeznék?
 
 Nézzük meg a válaszainkat. Ha a válaszaink nagy része arról szól, hogy magát a rendszert akarjuk fundamentálisan megváltoztatni, akkor valószínűleg egy, az erőforrásainkat meghaladó feladatra iratkozunk fel éppen, ezt talán hagyjuk most a szuperhősökre, lehet ezt az utat is választani, de ez a cikk most nem erről szól. 
 Nézzünk inkább úgy a válaszokra, hogy mi van, ha a világ úgy marad, ahogy most van, és én a meglévő erőforrásaimat arra használom fel, hogy a meglévő rendszer lehetőségeit kicsit átalakítva, de még nem addig feszítve, hogy az engem meggátoljon céljaim elérésében egy kicsi buborékot hozok létre, amiben átvészelhetem a változást. 
 Második lehetőség, hogy a változás élére állva, aktívan részt veszek a helyzet alakulásában. 
 Harmadik lehetőség pedig az, hogy egy az egyben a hátam mögött hagyom az egészet, új lapokat kérek és keresek egy olyan helyet, ahol az igényeim teljesülhetnek.
 
 Nézzünk pár konkrét példát, hogy ne csak frázisokban beszéljünk. Legyen például egy aktuális változás, a növekvő energiaárak. Tegyük fel, hogy hősünknek alapvetően van egy egész jó egzisztenciája, de nyomasztja, hogy az eddig jónak számító keresetéből egyre kevesebbre telik, és ki tudja, mit hoz még a tél… Gondolkozás közben lehet, hogy rájön, szíve szerint nem 16 fokon vacogna otthon, hanem szívesen szürcsölne koktélt egy mediterrán vagy trópusi helyen, ahol télen is meleg van és jócskán megeshet, hogy még az árak is alacsonyabbak, vagy azonosak az otthonival. Persze mondhatnánk, hogy ezt lehetetlen meglépni, de ki tudja, lehet, hogy a cége is szívesebben venné, ha a dolgozók távmunkában lennének és nem szükséges felfűteni az irodát, még az is lehet, hogy a pofátlannak tűnő ötletből win-win helyzetek is kialakíthatók.
 
 Persze nem lehet mindenkinek olyan munkája, amely támogatja a távmunkát, lehet hogy a paradigmaváltás itt azt jelenti, hogy egy régóta tervezgetett ország-,  munkahely-, karrierváltást lép meg valaki, ha eléggé fel van készülve rá. Természetesen nem arra bíztatnék tömegeket, hogy meggondolatlanul, pánikszerűen mérnökből lényegüljenek át kürtöskalácsárussá, de elméleti szinten igen is érdemes megkérdezni magunktól, valóban ezt a munkát, amit éppen csinálunk, ezt csinálnánk akkor is, ha nem járna hozzá a megszokott életszínvonal? Mert lehet, hogy az élet pont azt dobja nekünk, hogy ezt a kérdést valóban jogosan feltehetjük magunknak.
 Azért tanultuk azt amit, mert elhitették velünk, hogy az biztos megélhetést és életszínvonalat biztosít? Lehet, hogy a frusztrációnk annak is szól, hogy szívünk szerint az iroda helyett már rég máshol lennénk, de eddig ez túl nagy veszteségnek tűnt? 


 Ismerek olyat, aki úgy vette nyakába a világot, hogy azt mondta “szörpöt kiborító kisgyerekek, meg drága kanapék és autóülések mindenhol vannak”. Vett egy kárpittisztító gépet és azt mondta a barátainak, “gyerekek, ha ez nem jön be, vissza még mindig visszajöhetek, a cv-m alapján itthon is, meg külföldön is el tudok helyezkedni, de én már viszketőfrászt kapok a papírmunkától, kipróbálom, mi van, ha napi egy kárpitot a mostani céges napidíjam két és félszereséért kitisztítok.” 
 Státuszban erős visszalépésnek tűnhet, de összeségében annyi megrendelése volt, hogy magasan többet keresett, mint eredeti szakmájával, majd elkezdett alkalmazottakkal dolgozni, és bár igen, van vele papírmunka, de nem ül irodában, sokszorosát keresi régi fizetésének és rendben működő vállalkozóként még a szociális státusza is helyreállt. Bár ez izgatta amúgy a legkevésbé, a szabadság és a megélhetés sokkal nagyobb bónusz számára.
 A történet tanulsága tehát az, hogy a visszalépés nem mindig visszalépés. Főleg, ha olyan irányba tesszük, ami amúgy a vágyainkat jobban szolgálja, mint azok a keretek, amelyekbe bekényszerítve érezzük magunkat. Lehet, hogy a keretek szűkülése csak egy utolsó lökés, hogy merjünk belevágni a vágyaink megvalósításába. Ezt előidézheti bármi változás, gazdasági nyomás, válás, életközépi krízis, egy leküzdött betegség stb.
 

Túlságosan belénk van nevelve, hogy bizonyos dolgokat nem illik megkérdőjelezni és ezt családi minták, szülői óva intések, urbánus legendák és rémtörténetek is sokszor megerősítik. Ezért is nem való mindenkinek ez a módszer, mert akinek még nagy szüksége van az ismert keretekre, az akkor is ragaszkodni fog hozzá, ha az már teljesen ellehetetleníti, mert a félelmei nem fogják hagyni, hogy az ismeretlenbe ugorjon egyet és kipróbálja magát egy teljesen más, de számára jobban illeszkedő keretrendszerben. Ez nem gond, sőt el tudok képzelni olyan élethelyzetet, amelyben ez akár lehetetlen vagy felelőtlen döntés is lenne, de valójában sokkal kevesebben esnek ebbe a kategóriába, mint ahányan ezt gondolják magukról, de mindegy, ez tényleg mindenkinek a saját döntése kell, hogy legyen, hogy ki mennyit mer bevállalni, kockáztatni, befektetni a jövőjébe.


 Ezzel szemben vannak olyanok, akiknek, ha egyre szűkebb a tér, egyre kényelmetlenebb az életforma, amelyben élnek, inkább van lojalitásuk az igényeikhez, amelyből nem szeretnének radikálisan leadni, mint a keretekhez, amelyek bár eddig támogatták, immár egyre kevésbé képesek a céljaik elérését biztosítani.


 Bármi nehézségben vagyunk, választhatjuk passzív opcióként az összeomlást, a beletörődést, választhatjuk második opcióként a harcot, amely sokszor nagy rendszerek ellen sajnos inkább kilátástalan, mint sikerrel kecsegtető és harmadik opcióként választhatjuk azt, hogy elfogadjuk, ami van és megnézzük, mit lehet kihozni a helyzetből. 
 Ez sokszor rizikóvállalással és egyértelmű áldozatokkal jár, de vegyük észre a másik két alternatívát se adják ám ingyen. A keretekbe való beletörődés, vagy az az elleni harc se garantálja, hogy sérülés nélkül szálunk ki a ringből. Ha már oda kerültünk, nézzünk rá a belső erősségeinkre, tiszteljük a vágyainkat és próbáljuk meg levetkőzni azokat a dolgokat, amelyek visszatartanak minket attól, hogy a változó körülmények között mi magunk is változzunk, akár a fejlődés irányába is. 

Nem kell hirtelen semmibe beleugrani, elég, ha megengedjük magunknak, hogy gondolatban játszunk a lehetőségekkel és amelyik szimpatikus, azzal kapcsolatban megkérdezzük magunkat: mégis hogyan lehetne ez lehetséges? Mit kéne tennem, hogy közelebb kerüljek hozzá?

Ha kétségeink adódnának, keressünk olyat, akinek már sikerült és kérjünk tanácsot olyanoktól, akik hitelesek életük azon területén, ne pedig a félelmeket vegyük át azoktól, akik amúgy is sikertelenek és megragadottak egy-egy életterületen. 
 A változás az élet sajátja, mindig mindenben van változás és a mai világban egyre gyorsabb és váratlanabb, így gyakran ijesztő vagy elárasztó, aggodalmakat és kilátástalanságot generálhat egy-egy váratlan helyzet, de nagyobb eséllyel alakul jól, ha aktív alakítói vagyunk, mintha passzív elszenvedői, akik soha nem merik érdekeiket érvényesíteni a változás, alkalmazkodás folyamatában.
 
 Az asszertivitás tanulható, egy jó befektetés a jövőbe, ha az életünk aktív alakítóivá szeretnénk válni.

Oszd meg másokkal is!

Share on facebook
Share on twitter
Share on linkedin
Share on email

Tedd meg a következő lépést!